Sajnos múlt héten pár napra be kellett mennem a kórházba, fájó szivvel hagytam itt a kutyikat. Nagyon hiányoztak. A párom rendszeresen beszámolt a dolgaikról és küldte az mms-ket, hogy milyen új vagy épp régi dolgokat csinálnak. Mikor hazajöttünk (szombaton) kiszálltam az autóból az utcán, hát bizony Bellusom nem ismert meg először, olyan vad mérges ugatásba kezdett, hogy már majdnem meg is ijedtem tőle. Aztán odaszóltam neki, hogy Bellus most mi a baj, na akkor ismert meg: hát majdnem átugrott a keritésen örömében! Alig birtam lejönni a lépcsőn, a kutya  a nyakamba, pedig nem szokott ugrálni, sőt a lépcső alján szokott megvárni, mert arra tanitottam, hogy nyugodtan le tudjak jönni a meredek lépcsőn, nehogy leessünk. Most nem lehetett leküldeni, egyszerűen annyira örült, hogy szinte nem hallotta amit mondtunk neki. Egész délután nem lehetett mellőlem elküldeni, mindenhová követett és mindig ott ült mellettem! A kicsinek nem is hiányoztam annyira, ő üdvözölt és már ment is tovább. A kertből az összes kincset odahordta nekünk. Volt még előző estéről maradék velőscsont, persze két darab amit fekve mellettem váltva rágtak.

A kicsinek befejeződött a szőrváltása, gyönyörű fényes és sokkal sötétebb lett (biztos azért, mert ahonnan hoztuk ott nem igazán kapta meg a neki megfelelő ételt, vitamint), Belluskámnak még a hátsó combján csomókba hullik még mindig, úgyhogy mindennap jól ki kell kefélni, amit nagyon imád! Tegnap még a hasán is meg kellett kefélni, úgy forgott nekem, mutatta hol keféljem!